A dialógusok és valódi cselekmény nélküli film máshol még soha nem látott perspektívából mutatja meg a természet csodáit, a felhőket, a viharokat, a naplementét és az éjszaka fényeit, hol lassítva, hol felgyorsítva az eseményeket, majd az ember alkotta létesítmények művészien fényképezett részleteiben gyönyörködhet a néző, a milliós nagyvárosok forgatagában, a szinte néptelen sivatagok látványában, a különböző népcsoportokhoz tartozó emberi arcokban, de láthatunk balettszerűen mozgó gyártósoron dolgozó robotokat, az ipar képeit, és láthatjuk az emberi pusztítás nyomait is. Koyaanisqatsi hopi nyelven annyit jelent: egyensúlyából kibillent világ - kizökkent világ. Reggio filmje hol megnyugtatja a nézőt, hol csodálkozásra készteti, de mindenképpen gondolkodásra serkent. Célja, hogy meglássuk a világ hétköznapi csodáit, és megértsük, hogy milyen veszélyek fenyegetik változó világunkat, ha az embernek köszönhetően kibillen a kényes egyensúly!
A klasszikus film a város életének egy napját állítja elénk, annak szépségével és szokásos konfliktusaival együtt. Az operatőrök nagyon érzékeny filmanyagot használtak, hogy mesterséges világítás nélkül dolgozhassanak. A kamerát gyakran elrejtették, hogy észrevétlenül filmezhessenek. Ruttmann - Eizenstein és Vertov mozgáselméletét alkalmazva és továbbfejlesztve - a gondosan szerkesztett mozgásfolyamatokat zenei, szimfonikus formákba rendezte. A szimfónia ritmikus és strukturális törvényszerűségei fontosabbak számára, mint a tartalom, a társadalomkritika. Ennek következtében a film már nem a város ritmusát tükrözi, hanem ellenkezőleg, a várost kényszeríti a saját ritmusába. Bár láthatóak a szociális körülmények, mégis úgy hatnak, mint formális eszközök és nem mint a tiltakozás kifejeződése. Ezért ez a film kevésbé dokumentumfilm, inkább kísérlet az "abszolút" vagy "absztrakt" film továbbfejlesztése, amelyben a valóság megjelenési formái absztrakt és formákkal önálló műben egyesülnek.
Lars von Trier legújabb munkája kapcsán vissza kell mennünk az időben, egész pontosan 1967-be, amikor Jorgen Leth elkészítette a Det perfekte menneske (A tökéletes ember) című filmjét. Az alkotást Lars von Trier - saját bevallása szerint - legalább hússzor látta, majd mikor úgy érezte elég jól ismeri, megkereste Leth-et, és felvetette neki, hogy forgassák le a filmet újra, együtt. Kettejük munkájának eredménye Az öt akadály, amely az újdonságokat kedvelő mozinézőknek egyedülálló élményt tartogat. Leth az eredeti alkotást öt változatban vette fel újra - von Trier minden egyes verzióhoz külön meghatározott elképzeléseit és utasításait követve. A végeredmény igazi filmtörténeti tanulmány: érthetővé válik, hogyan is születik meg egy film. A dán filmművészetben új fejezetet nyitó Lars von Trier - többek között a Hullámtörés, a Táncos a sötétben és a Dogville - A menedék rendezője - ezúttal dokumentumfilmes rendezőként mutatkozik be.