Egy leányanya - karján újszülött babájával - elhagyja a szülőotthont, mögötte cinikusan összenevetnek a kapusok. Az anya fájdalmas tépelődés után egy Limousine-ba teszi kisbabáját, majd reményvesztetten elindul a folyó felé. Mire lelkiismeretfurdalástól és érzelmi sokktól gyötörten visszafut gyermekéért, az autót már ellopták a tolvajok. Az utcára kitett, árva kisfiú végül egy magányos, szegény kisemberhez kerül és elválaszthatatlan társakká válnak.
Buster és szerelmi vetélytársa Ward, Kathryn szerelméért küzd. Ward, hogy befeketítse ellenfelét, ellopja a lány apjának óráját. Buster álmában - mint egy filmben - megjelennek élete szereplői. Ő a főszerepet alakítja, ifjabb Sherlockot, aki éppen eltűnt gyöngyök után nyomoz...(Némafilm)
A közvetlenül az első világháború után készült film a német expresszionista filmstílus legnagyobb hatású, legtöbbet idézett alkotása, amely 1958-ban a híres brüsszeli szavazáson bekerült minden idők legjobb 12 filmje közé. A forgatókönyvírók eredeti szándéka szerint Caligari, az őrült hipnotizőr, és médiumának kapcsolata a hatalomra törő, irracionálisan gonosz zsarnok és a kiszolgáltatott kisember viszonyát testesítette volna meg. Az eredeti cselekményhez utólag hozzákapcsolt kerettörténet tompította a társadalomkritikát, és lélektani síkra emelte a konfliktust. A filmben kizárólag festett díszleteket alkalmaztak, amelyeket három expresszionista festő, a Sturm csoport tagjai készítettek. A kísérteties, látomásszerű kisvárosban az utcák hegyesszögben torkollnak egymásba, a düledező kockaházak tetején a kémények ferdén meredeznek. A torz perspektívájú, hatásosan megvilágított díszletek között a szereplők árnyakként suhannak, mintha maguk is megelevenedett rajzfigurák lennének.
A birka akcióban egy birkatolvaj bandát kell felszámolniuk főhőseinknek.
A klasszikus film a város életének egy napját állítja elénk, annak szépségével és szokásos konfliktusaival együtt. Az operatőrök nagyon érzékeny filmanyagot használtak, hogy mesterséges világítás nélkül dolgozhassanak. A kamerát gyakran elrejtették, hogy észrevétlenül filmezhessenek. Ruttmann - Eizenstein és Vertov mozgáselméletét alkalmazva és továbbfejlesztve - a gondosan szerkesztett mozgásfolyamatokat zenei, szimfonikus formákba rendezte. A szimfónia ritmikus és strukturális törvényszerűségei fontosabbak számára, mint a tartalom, a társadalomkritika. Ennek következtében a film már nem a város ritmusát tükrözi, hanem ellenkezőleg, a várost kényszeríti a saját ritmusába. Bár láthatóak a szociális körülmények, mégis úgy hatnak, mint formális eszközök és nem mint a tiltakozás kifejeződése. Ezért ez a film kevésbé dokumentumfilm, inkább kísérlet az "abszolút" vagy "absztrakt" film továbbfejlesztése, amelyben a valóság megjelenési formái absztrakt és formákkal önálló műben egyesülnek.
June, az optimista, élénk fantáziájú kislány felfedezi, hogy az erdőben egy hihetetlen vidámpark van elrejtve. A csodapark tele van fantasztikus játékokkal és vicces beszélő állatokkal, ugyanakkor nagy fejetlenség uralkodik ezen a bámulatos helyen…
A doktor újra rendel! Dolittle, aki érti az állatok beszédét, ismét kénytelen állatok és emberek között tolmácsolni. Egy nap ugyanis állati küldöttség érkezik hozzá: meg kell mentenie az erdõt. Az erdõt azonban csak úgy óvhatja meg, ha megházasít egy medvét, akinek választottja hamburgerfüggõ, megnevel egy pimasz kutyát, kijózanít egy piás majmot és megvigasztal egy szeretõ nélkül maradt teknõsbékát. Nem nagy ügy: Dolittle doki ápoltjaival mindig megtalálja a közös nyelvet, ellenségei hasába lyukat beszél, és van néhány jó szava azokhoz is, akik még nem ismerik. Csupán egyvalaki láttán szorul belé a szó: Mrs. Dolittle még nála is nagyobb dumás.