Egy operatőr a vállán átvetett kamerával járkál, és káprázatos leleményességgel dokumentálja a városi életet.

A klasszikus film a város életének egy napját állítja elénk, annak szépségével és szokásos konfliktusaival együtt. Az operatőrök nagyon érzékeny filmanyagot használtak, hogy mesterséges világítás nélkül dolgozhassanak. A kamerát gyakran elrejtették, hogy észrevétlenül filmezhessenek. Ruttmann - Eizenstein és Vertov mozgáselméletét alkalmazva és továbbfejlesztve - a gondosan szerkesztett mozgásfolyamatokat zenei, szimfonikus formákba rendezte. A szimfónia ritmikus és strukturális törvényszerűségei fontosabbak számára, mint a tartalom, a társadalomkritika. Ennek következtében a film már nem a város ritmusát tükrözi, hanem ellenkezőleg, a várost kényszeríti a saját ritmusába. Bár láthatóak a szociális körülmények, mégis úgy hatnak, mint formális eszközök és nem mint a tiltakozás kifejeződése. Ezért ez a film kevésbé dokumentumfilm, inkább kísérlet az "abszolút" vagy "absztrakt" film továbbfejlesztése, amelyben a valóság megjelenési formái absztrakt és formákkal önálló műben egyesülnek.

Nanuk napbarnított arca csupa ránc. A szája szögletében összefutó ráncok erőteljessé, ugyanakkor szárazzá teszik nevetését. A közelképek után a végtelen jégtáblák totáljait látjuk. A kulturális antropológiai filmek úttörő darabjában bepillantást nyerhetünk a századeleji eszkimó kultúrába és életmódba.