A klasszikus film a város életének egy napját állítja elénk, annak szépségével és szokásos konfliktusaival együtt. Az operatőrök nagyon érzékeny filmanyagot használtak, hogy mesterséges világítás nélkül dolgozhassanak. A kamerát gyakran elrejtették, hogy észrevétlenül filmezhessenek. Ruttmann - Eizenstein és Vertov mozgáselméletét alkalmazva és továbbfejlesztve - a gondosan szerkesztett mozgásfolyamatokat zenei, szimfonikus formákba rendezte. A szimfónia ritmikus és strukturális törvényszerűségei fontosabbak számára, mint a tartalom, a társadalomkritika. Ennek következtében a film már nem a város ritmusát tükrözi, hanem ellenkezőleg, a várost kényszeríti a saját ritmusába. Bár láthatóak a szociális körülmények, mégis úgy hatnak, mint formális eszközök és nem mint a tiltakozás kifejeződése. Ezért ez a film kevésbé dokumentumfilm, inkább kísérlet az "abszolút" vagy "absztrakt" film továbbfejlesztése, amelyben a valóság megjelenési formái absztrakt és formákkal önálló műben egyesülnek.

Woodstock élő legenda. Az 1969-ben rendezett rockfesztivál a műfaj történetének mérföldköve. Három napon át váltották egymást a színpadon az ismert és a kevésbé ismert énekesek és együttesek, köztük a ma már csak legendaként emlegetett halhatatlanok. Csak néhány a fellépők közül: Richie Havens, Joan Baez, Pete Townshend és Joe Cocker. A forradalmi vágástechnikának, az osztott képmező alkalmazásának, valamint a képarányok változtatásának köszönhetően a néző is szinte részesévé válik az eseményeknek. A film kordokumentum is egyben: a fiatalokról, a hippikről, Vietnamról.