A César-díjas Mikrokozmosz nem szokványos természetfilm, inkább rovar-eposz, hősökkel, istenekkel. A film címe beszélő cím, a körülöttünk lévő mikrovilágot, magát a mikrokozmoszt teszi láthatóvá a biológus páros. A Mikrokozmoszban egy és negyed órán át minden szöveg, narráció, ismeretterjesztő információ nélkül élhetjük át az apró, fűközeli lények: rovarok, csigák, lepkék életét. Olyan ez a film, mint egy szimfónia vagy mint egy ősi mítoszokat rejtő képeskönyv. Nem természetfilm, nem dokumentum, nem ismeretterjesztő oktatófilm, hanem a valóság valószerűtlen látása, egy nem létező perspektívából való szemlélése, mely így egy valótlan valóságot teremt, ismert lényeket tesz idegenné, saját világunkat a képzelet alkotásává változtatja, vagyis ez a film - ahogy maga nevezi magát - "természeti fikció".
Ez a film a Föld utolsó nagy vadonjába kalauzol el. A leghidegebb, legszárazabb és legszelesebb kontinensre, az Antarktiszra. Két fontos élőlény él ezen a zord vidéken: állatok és tudósok.
Az embert az ősidők óta szoros kapcsolat fűzi ezekhez a nemes vadakhoz. Méretük és félelmet keltő megjelenésük miatt hajlamosak vagyunk a rettegésre, miközben az ősi civilizációktól napjainkig a legmélyebb vallásos tisztelettel és áhítattal tekintünk rájuk. A mítoszokkal teli múlt megidézése és a csupa bizonytalanságot rejtő jövő víziója mellett a film remek képekkel mutatja be ezeknek a néha elbűvölő és bájos, néha erőszakos és kegyetlen mindenevőknek az emberi civilizáció által mind jobban fenyegetett életét. A városi ember számára elképzelhetetlen közelségbe férkőzhetünk a világ legnagyobb szárazföldi ragadozójához, az északi tundrák királyaihoz, a jegesmedvékhez. Láthatjuk a montana-i feketemedvéket, amint kölykeiket nevelik, és persze megismerkedhetünk a legendás grizzlyvel, az észak-amerikai őslakosok totemállatával. A Földünkön ma élő medvék élete azonban nagyrészt komoly és nehéz küzdelem a túlélésért, minden fajta számára más-más kihívással.