Egy görög mondás szerint csak azok a nők látnak tisztán, akiknek könny áztatta a szemét. Manuelára nem igaz ez a mondás. Azon az estén, mikor egy autó halálra gázolja Estebant, a fiát, Manuela minden könnyét kisírja. S ahelyett, hogy tisztábban látna, a jelen és a jövő teljesen összekuszálódik benne. Fia egy hátrahagyott naplójában az alábbiakat olvassa: "Tegnap anyám egy fényképet mutatott nekem. A fele hiányzott. Úgy érzem, az életemből is hiányzik ez a rész." Az apjáról volt szó. Manuela sosem beszélt róla fiának, nehéz lett volna megmagyarázni, hogy a férfinek nagyobb mellei vannak mint neki és hogy Lolának hívják. A hallgatás mint egy szörnyű bűn, úgy nehezedik vállaira. Elhatározza, hogy megkeresi Lolát, hogy elmondja neki, volt egy fiuk, aki már halott.

Az excentrikus nyelvészprofesszor, Higgins fogadást köt, hogy az egyszerű virágáruslányból, Eliza Doolittle-ből a "helyes" beszéd segítségével egy igazi dámát farag. Többszöri kisebb kudarc után végül teljes sikert arat, Elizát mint tökéletes úri hölgyet csodálja a környezete. Ez természetesen Eliza sajátos belső értékein is alapul, amelyeket csak Higgins nem vesz észre. Mikor igen - már késő.

Cathy ötvenes éveiben járó asszony, aki mindent megkapott az élettől. Egészséges gyermekeket, sikeres férjet és széleskörű elismerést. Egy éjjel viszont meglátja férjét, amint egy másik férfival csókolózik. Cathy teljesen összezavarodik, nem meri szóvá tenni a dolgot. Elkeseredettségében afro-amerikai kertésze, Raymond karjaiban vigasztalódik. A társadalmi tabut átdöntő kapcsolat pletykákra ad alkalmat a környéken és ez még inkább szétzilálja addig nyugodtnak hitt életét. Raymond egyedül neveli lányát és megvan a maga élete, nem szorul a gazdag asszony segítségére. Kapcsolatuk mély barátsággá lényegül, miközben Cathy és férje között egyre jobban elmérgesedik a viszony, és a feszültségek tettlegességig fajulnak.